Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Réka levele (1984. okt. 25.)

1984.10.25

Vannak szép emlékeim, annyira szépek, hogy egyszerre fájnak és okoznak örömöt. A magányban próbálok visszanyúlni értük, legalább a már alig felidézhető hangulatuk színesítse a napjaimat.
Fordításaim közepette rövid leveleket fogalmaztam mindazoknak, akik valaha is kedvesek voltak a számomra.
Abba a sok intézetbe, ahova mamuséknak sose volt betekintésük, néha fantasztikus események is történtek. Itthon egyszer se kérdeztek felőlük, de ha érdeklődött volna bárki is, nem tudtam volna mesélni róluk. Két külön világban mozgott hosszú éveken át az életem, amelyeket az "utazásfolyó" választott el egymástól. Ha papus értem jött, hogy hazahozzon, vagy visszavitt a nagy autón, később a Volgával, úgy éreztem, ezen a mindent ketté szelő folyón kelek át, hirtelen, mint letört ág, amit az ár nekivet az egyik partnak, vagy a másiknak.
Az intézetekben egyenruhát hordtunk. Így nem csoda, ha néha megritkult a ruhatáram. Akkor is ez volt a helyzet, amikor 13-14 évesen, a nagy beatkorban lehetőségem nyílt elmenni arra a bizonyos Metró koncertre, amin Zorán nem adott autogramot az emlékkönyvembe. A koncertre Réka vitt el. A szobatársaim befésülték a hajamat, kölcsön adták a legjobb cuccaikat, és úgy drukkoltak nekem, mintha én lépnék föl a világot jelentő deszkákra.
Réka meg? Tettével örökre beleírta nevét a szívembe. Annak idején az ő mamája volt az intézet portása. Réka majdnem minden délutánját velünk töltötte, a hálószoba 14 ágyának - tulképp - lakójával. Hiszen egyebünk se volt, csak az ágyunk, az éjjeli szekrényünk, megtömve a tanszereinkkel, a beépített szekrényben egy-két polc a ruháinknak, és a suttogások az esti villanyoltás után. Ebben a kis, zárt világban Réka volt a mi várakozásunk, örömünk és hidunk a nagy élet felé.
Később, amikor a gimi miatt el kellett szakadnunk egymástól, évekig leveleztünk.
Rámolás közben megtaláltam Réka néhány levelét. Elhatároztam, hogy írok neki a régi címére, bár kételyeim voltak, ott lakik-e még.
Hevesen vert a szívem, amikor válasz érkezett tőle. Megtudtam, hogy bizony elköltözött és a levelem valakin keresztül jutott el hozzá. Férjhez ment ahhoz, akit a legjobban szeretett. Két fia született, az egyik 10, a másik 8 éves. Hogy boldog-e, nem említette.
Bízom benne, hiszen a kezdet mesébe illő volt.

Íme az egyik levele valamikor a '70-es évek elejéről:



Megígértem, hogy róla fogok írni ebben a levelemben. 25 éves, most kapja majd meg a diplomáját, és akkor "mérnök úr" lesz. December 14-én ismertem meg a könyvtárban. Úgy kezdődött, hogy bementem a könyvtárba, és ott volt ő is. Amikor látta, hogy indulok ki, jött utánam. Látta a könyvtárjegyemen a nevem, és hogy hol dolgozom. Persze ezt én akkor nem vettem észre, hanem csak másnap, amikor telefonált, és bemutatkozott, hogy ki, és honnét ismer. Azóta rendszeresen találkozunk, és azt hiszem, ő is szeret.
Tegnapelőtt este  tocsogó esőben kihozta a magnóját az összes szalaggal együtt, hogy "jó kislány legyek."
Két szalagot el is szabtam már belőle. Az egyiket összeragasztottam már, a másikat még nem. Félek, hogy észreveszi, de remélem nem lesz belőle bajt.
Nagyon drukkolok érte, mert ettől a vizsgájától függ, hogy a diplomáját megkapja-e. Most az 5 év anyagából vizsgázik.
Közben még egy helyen elszakadt a szalag, ott is összeragasztottam, és csak egy pillanatnyi csend van azon a helyen. Úgy hogy nem nagyon lehet észrevenni. Ő észre fogja venni, mert jó "magnós fülei" vannak, de biztos nem szól érte. Kedden fogunk találkozni, addig valahogy ki kell bírnom, hétfőn ráadásul beszámolóm lesz, de így nem tudok tanulni.
Mindig arra gondolok, hogy valaki mással van, a következő pillanatban meg kiröhögöm saját magam, hisz most az utolsó pillanatban neki is tanulnia kell. A nővérénél lakik, ő Pestre ment férjhez, már van kislánya, 4 hónapos.
Róla azt hiszem, ennyi elég, mert még elsírom magam.
Itt az előbb befejeztem, de most muszáj folytatnom, ugyanis nem bírom ki, ha el nem mondhatom.
Olyan boldog vagyok, hogy le sem tudom írni.
Hallgattam a magnót és láttam, hogy a szalag már majdnem lejárt, odaálltam a magnó mellé, hogy ki tudjam cserélni, egyszer csak megszólal valaki a magnóról:
"Édes kislány! Még egyszer, utoljára szólok hozzád, mielőtt elmennék. Tudod, hogy majdnem egy hétig nem találkozunk, és szeretném, ha legalább egyszer rám gondolnál. Sietek vissza hozzád, addig is légy jó, és utána, ha te is úgy akarod, nagyon sokat leszünk együtt boldogan, őszintén. Végezetül csak annyit, hogy őszintén, komolyan szeretlek."
El tudod képzelni, milyen boldog vagyok? Legalább 10-szer meghallgattam, de legszívesebben most is hallgatnám, de közben megjött apám, és előtte nem akarom őt hallgatni.
Mindig ad valami meglepetést. Tegnapelőtt, amikor hozta a magnót, akkor mondta, hogy felvette a Felkelő nap házát az Animals együttestől, hallgassam meg.
Az volt az utolsó szám a szalagon, és a felénél, mikor csak a zenekar játszott, elhalkult a zene, akkor mondta ezt a szöveget, és mikor vége lett a szövegnek, felerősödött a zene. Nagyon ügyesen megcsinálta. Komolyan mondom, elsírtam magam. Úgy, de úgy örülök, és úgy imádom, hogy ki sem lehet mondani.
Képzelheted, hogy ezután megint nem lesz tanulás! Képtelen vagyok nekifogni, hisz mindig csak ő jár az eszemben.
Ne haragudj, de már este 11 van és majdnem elalszom itt a széken levélírás közben.
Befejezem, siess a válasszal, sokat írj mindenről! Millió puszit küldök, siess a válasszal!

        Réka

 

1984. okt. 25.

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.