Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kutason (1986. jún. 9.)

1986.06.09

Fél éve nem írtam ide egy sort sem. Hirtelen megváltozott az életem. Kiléptem a kemény arcú falak karjai közül, és egy új világba csöppentem.
Néhány hónapig minden más volt, mint azelőtt bármikor. Valéria sokat dolgozott azon, hogy a téli hónapokat Kutason töltsem. Csak Cila és Evelin jöhetett szóba abból a szempontból, hogy kinél kapjak szállást. Mindketten egyedül élnek a saját lakásukban. Sokáig tartott a huzavona, míg beleegyeztek. Arra vártak, hogy a Biblia igéi közül melyik jelenti ki egyértelműen, milyen döntést hozzanak. Teltek a napok, de nem kapott egyikőjük sem konkrét utalást. Egy reggel Lenke Cili elé állt, és rámutatott a napi igére, amely szerinte félreérthetetlen volt. Meggyőzte Cilit, aki helyet készített nekem az egyik szobájában. Így kerültem Kutasra. Bár Cili igyekezett nagyon kedves lenni, mégse bírtam pár hétnél tovább lakni nála.
Minden reggel 7-kor ment munkába, én 9-kor keltem. Lenke járt hozzám a reggeli dolgokban segíteni, õ készítette el a kajámat is. Ez a két óra volt a legnehezebb. A bezártság úgy belém ivódott, mint a tinta az itatósba, és úgy éreztem, hogy a vele járó félelemtől már soha többé nem szabadulok meg. Számoltam a perceket két órán át és figyeltem, mikor zörren meg a kilincs. Lenke eleinte nagyon megértő volt, és pontosan érkezett, később viszont egyre többet kellett várni rá. Néha úgy szorongtam, hogy kivert a veríték, ha fáztam, akkor is. Lenke látva a küzdelmemet, egy reggel, amikor elhúzta a függönyt, azt mondta, a sátán lakik bennem. Megrökönyödtem, és szerettem volna azt kiáltani: nem igaz! De összeszorítottam a fogamat, mert nem tudtam, bírálhatom-e őt, aki régóta igazi keresztény. Nagyon magabiztos volt. Mindennap felolvasta a napi igét egy kis könyvecskéből, amit meg is magyarázott. Lenke mindig mosolygott, nyugodtnak látszott, mert mint mondta, õ már megtért, s nekem is meg kéne térnem. Azonban nem értettem, hogy lehet megtérni.
Cili, Evelin, Júlia, Edit, Valéria is megtért valahogy, így ők alkották Kutas hívő kis közösséget. Mivel mindannyian segíteni próbáltak rajtam, amiben nem kételkedhettem, nagy hatást gyakoroltak rám. Magyarázták a megtérés mibenlétét, nekem mégse sikerült megtérnem.
Lenke egy órán át volt reggelenként velem, azután elment, és én egyedül maradtam a házban, míg délután Cili haza nem érkezett. Kértem Cilit, ne zárja be biztonsági zárral is az ajtót, mert a klausztrofóbiám könnyen elhatalmasodik rajtam, de rettenetesen félt attól, hogy betörnek hozzá, és nem hallgatott rám. Így senki se tudott meglátogatni. Egy szerencsém mégis volt. Cilitől ingyen lehetett telefonálgatni. Ki is használtam rendesen. Órákig beszélgettünk Gizella nénivel, aki a szanatóriumban megkedvelt. Gizella néni néha megdöbbentő kérdéseket tett fel. Pl. milyen a szexuális életem. Elakadt a lélegzetem tőle. Milyen lehet nagy magányomban vagy Cili szigorú felügyelete alatt? S vajon kivel? Naivan elmeséltem neki egy-két sztorit a gimis évekből, amelyek még az olcsó lányregényekben sem állnák meg a helyüket, õ meg arról magyarázott, hogy mekkora hülyeség volt az 50-es években megszüntetni a nyilvános házakat. Ehhez se tudtam sokat hozzáfűzni, főleg, mert úgy vettem ki a szavaiból, mintha köze lett volna hozzá. Minél többet beszélgettünk, annál sűrűbben hozta fel ezt a témát.
Miután Cili megjött a munkából, befészkelte magát a konyhába és ott matatott estig.
Vasárnaponként templomba jártunk, amit szerettem. Igaz, az igehírdetéseken folyton elkalandozott a figyelmem, de békét adott a szertartás a szívemnek s egyre kevesebb gyógyszerre volt szükségem.
A napok egyhangúságát váratlan esemény törte meg. Gyorsan elterjedt a híre annak, hogy Indiából érkezett egy srác, aki szállásért cserébe szerelő munkákat vállal be. Magam sem sejtettem, milyen hamar összebarátkozunk. Angol tudásomnak remek hasznát vettem beszélgetéseinkben. Egyre gyakrabban tért be hozzám, ha nem akadt dolga, és mesélt a családjáról s a küldetéséről. Azt mondta, feltűnően hasonlítok az egyik lánytestvérére, amit furcsállottam, hiszen semmiféle keleti beütés nincs bennem. Vaszanta elmondta azt is, hogy országokat jár be, ahol mozgássérült lakótelepeket vagy intézményeket keres fel, és ahol szerelni való dolgokat talál, ott ingyen segít. Mutatott valamilyen istenképet is, a neki tett fogadalmat teljesítette. Hihetetlenül sokat beszélgettünk. Még este is betoppant, amikor már feküdtem. Leült a földre az ágyam mellé, és nevetgéltünk, társalogtunk. Valami láthatatlan szál fogott össze minket. Mindig mosolygott, meg-megsimogatta a hajamat. Cilinek kicsit sok volt belőle, könnyen el is küldte az estére hivatkozva. Vaszanta látogatásai lassan annyira feltűnőek lettek, hogy Vilma is felkeresett miatta. Õ nem tartozott a vallásos körbe, nem is szívesen jött be Cili házába. Egy nap mindenáron azt akarta, hogy menjek át hozzá. Nem gyanítottam semmit. Ha kicsit is sejtettem volna, miről szeretne velem csevegni, dehogy megyek. Gyanú nélkül beleegyeztem. Nagyon hamar rátért a lényegre. Megkérdezte, mennyire vagyok szoros viszonyban Vaszantával. Szemem, szám tágra nyílt, amikor elárulta, hogy kapcsolatuk van, de el ne pletyizzem valakinek. Szólni se bírtam. Vaszanta és õ? Részleteket is felhozott és hangsúlyozta, hogy a keleti férfiak sokkal érzékibbek, mint a magyarok. Elmesélte, hogy Vaszanta minden országban tart szeretőt, de csak egyet a vallása miatt. Innentől másképp tekintettem rá, bár ugyanolyan kedves maradt, mint kezdetben.
Kb. két hónap után úgy döntött, hogy tovább áll Ausztriába. A búcsú megható volt. Azt mondta, soha nem fog elfelejteni, és leírta a címét. Az utolsó pillanatban fölém hajolt és meg akart csókolni, de Cili nagyon figyelt, s a csókból puszi lett. Alig hiszem, hogy soha többé nem látom. Néhány fényképet készített rólam, azt mondta, emléknek.
Vaszanta távozásával üresek lettek a délutánok. Délelõtt Gizella nénivel telefonoztunk, igyekeztem kitérő válaszokat adni a kérdéseire.
A szombatok voltak aránylag a legjobb napok. A gyülekezetből mindig betoppantak olyan fiatalok, akik segíteni jöttek.
Legtöbbször takarítottak, vagy a kertet tették rendbe, de Cili krumplit is pucoltatott velük, aminek láthatóan nem örültek. Egy ilyen segítő csapatban ismertem meg Lillát. Beszélgetni kezdett velem, elmondtam neki, milyen idegenül érzem magam ebben a vallásos közösségben. Amikor elköszönt, hozzáfűzte, hogy még fogunk találkozni. Milyen naív! - gondoltam, rég nem érdekel az ilyesmi. Jönnek-mennek az emberek mellettem, és nem izgat, fogom-e még őket látni. Karácsony közeledett, és tudtam, haza kell mennem az ünnepekre. Nagyon aggódtam, hogy esetleg végleg. Már elképzelni sem akartam, hogy otthon ülök a szobában, korán reggel a hidegben, a sötétben ébredek, napközben csak a hasító csendre figyelek, és este az ajtót lesve várom mamus hazatérését a takarításból. Szerencsére nem így lett. A karácsonyt a családban csak a gyerekek miatt élveztem. Apró ajándékaiknak örültem a legjobban. Egy hét után Valéria visszavitt Kutasra. Evelin még mindig nem hajlott arra, hogy nála lakjak, így megint Cilihez kerültem. Cili mosolyogva fogadott, sőt mintha örült volna nekem. Elmondta, hogy keresett egy lány, aki valamilyen kazettát hozott ajándékba. Napokig gondolkodtam, ki lehetett, de csak hetek múlva tudtam meg. Lilla volt. Egy szombaton újra eljött a lakótelepre Katával, az akkori barátnőjével takarítani. Megint sokat beszélgettünk közben, és elmondta, hogy angolt tanít, s ha elfogadom õt, szívesen tanítana engem is. Megszédültem kissé. Nem számítottam rá egyáltalán. Ettől kezdve egyre sűrűbben látogatott.
A hétköznapok megint olyanok voltak, mint karácsony elõtt. Cili reggel munkába ment, társam ismét a telefon lett, amiért nem kellett fizetni, ha városi számot tárcsáztam.
Esténként Cili főzőcskézett, és tele lett nehéz szagokkal a lakás. Kár, hogy rossz ízűnek éreztem mindent. Bár gondoltam arra is, hogy talán azért nem ízlik, mert Cili személyével nem sikerült zöld ágra vergődni. Hozzám túl öregesnek bizonyult. Mindig csak a mosolyig jutottunk el, a nevetésig soha.
Lelkifurdalásom támadt, hiszen voltaképp egyedül õ segített rajtam, tökéletes hálát kellett volna éreznem. Attól tartok, sose fogok újjászületni, ahogy várják tőlem, nem leszek szent, csak egy önmagával viaskodó ember.
A reggelek kezdtek egyre idegtépőbbek lenni. Lenke mindennap kicsit később jelent meg, szívdobogva hallgattam kintről a lépéseket. Egy nap 11-kor még nem nyitotta rám az ajtót. Sírni kezdtem, hiszen már minden bajom volt. Áttelefonáltam Editnek, aki szólt a személyi segítőjének. Ő a lakótelepen dolgozott. Hamarosan megjelent, kisegített a kocsimba, de sietve magamra hagyott. Az egyedüllétben rám tört a zokogás. A nyitott teraszajtóhoz ültem napozni és megkértem a szemályi segítőt, hogy a bejáratot se zárja be, hátha meglátogat Valéria. Helyette Cili toppant be. Gyakran tett ilyet dél körül amikor a munkahelyén ebédszünetet tartottak. Már messziről kiszúrta a résnyire nyitva hagyott ajtót és magából kikelve rontott be a lakásba. Nagy haraggal leszídott, hogy lehetőéget adok a betörőknek a lopásra, majd áttekert Evelinhez akivel közölte: vagy meglátogat, vagy bezár mindent. Az ebédidő közben letelt, és Cili nem jelent meg újra. Végül is övé a ház, nekem kell alkalmazkodnom - gondoltam - és elfoglaltam a helyemet a szobában, az telefon mellett. Zokogni kezdtem. Örültem, hogy nem látja, nem hallja senki. Azonban nem telt el negyed óra sem, amikor váratlanul nyílt az ajtó és Valéria állított be.
 - Mi történt? - kérdezte.
 Elmeséltem neki az esetet és azt, hogy Cili szigora összezúz. Azonnal átsietett Evelinhez, aki már ismerve a helyzetet, végre döntött. Valeria átvitette a ruháimat, másom nem igen volt. Így költöztem Evelinhez. Amint megláttam őt megdöbbentem. Segíteni akart, de olyan rideg volt a tekintete, hogy elkaptam a fejemet. Mivel mindig arról beszélnek, hogy a gonosz lakik bennem, megkérdeztem: így feszítjük keresztre Krisztust? Evelinnek nem kellett több, elővette a Bibliáját és olvasgatni kezdte. Valamelyik igéből azt vette ki, hogy Isten tetszése ellen cselekedtünk. Szóhoz se jutottam. Egy hét telt el önmarcangolással. A következő vasárnapon megjelent Lenke két lánya,, akik értesülve a történtekről elvittek a délelőtti istentiszteletre, aztán meghívtak a családi ebédre. Délután a búskomor Szilvivel énekelgettünk, majd rábeszéltek, hogy maradjak náluk egy hétig. Igy történt., Lenkééknél hihetetlenül békés volt minden nap. De eltelt a hét és  visszakerültem Kutasra, Evelin szerencsére megnyugodott, s többé nem vádaskodott. Azonban Cilit, bár mosolygott, ha találkoztunk, láthatóan érzékenyen érintette, hogy szó nélkül jöttem el tőle. Megértettem és sajnáltam, de nem lehetett mást tenni.
Evelinnél végül jobban éreztem magam. Hozzá Valéria is gyakrabban benézett és hatalmasakat beszélgettünk.
Evelin egyszerû puritánságban élt. A falakon nem volt semmi, és a tévéjét se kapcsolta be, kivéve akkor, amikor a Challenger űrrepülőgép katasztrófája történt január 28-án és az utána következő napokban. A fedélzetén tartózkodó hét űrhajós meghalt: Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald McNair, Ellison Onizuka, Judith Resnik, Michael Smith, és Dick Scobee. Az okok vizsgálata során arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik gyorsítófokozat szigetelőgyűrűje okozta a balesetet. A tragédia mindnyájunkat megrázott, én a magam módján lázadva kérdezgettem: miért?
Egyébként semmit sem tudtam a nagyvilágról csak a rettenetes hírek jutottak el hozzám.
Ilyen volt a csernobili atomkatasztrófa. Ekkor is Lenkééknél töltöttem egy hetet. Mindenki a rádiót hallgatta, és attól félt, hogy a robbanás hatása valamilyen formában érvényesülni fog. A hírek baljóslatúak voltak, én is kémleltem az eget, mintha láthatnék ott valamit. A meteorológia szerint a szél Lengyelország felé fújt, ezért a nukleáris anyagok inkább észak felé mozogtak. Senki se tudta, mit hihet el, hiszen a politika annyiszor becsapta már az embereket!
Az otthonommal alig volt kapcsolatom.
Mamusék eleinte nem látogattak, de egyszer Csenge ott maradhatott éjszakára. Talán az az este volt a legszebb. Csengével kimentünk a hóba, jégcsapokat kerestünk az ereszeken és az autókon. Az esti lámpafényben gyönyörűen csillogtak. Csenge hozzám bújva töltötte az éjszakát, úgy, mint óvodás korában, s megint olyan érzésem volt, mintha egy kiscsibét melengetnék. Tavasz kezdetén mindkét gyerek eljöhetett. Kimentem velük a reptérre, ahol útnak eresztettem őket. A nagy felfedező útról külön tértek vissza, kavicsokkal a kezükben.
Evelinnek telefonja se volt. Minden technikai dolog ellen berzenkedett. Beszélgetéseink Gizella nénivel megszűntek. Ám ő nem hagyta annyiban. Egy nap váratlanul megjelent. Nylon zacskós csomagban ruhákat hozott ajándékba, amelyeket kiöntött mellém a földre. Csak néztem és bámultam. Csupa férfias holmi. Gizella néni közölte, hogy örömmel adja, majd közelebb húzódott hozzám. Megfogta a kezemet és újra a szexre terelte a szót. Megkérdezte, mit érzek iránta, mert ő nagyon felnéz rám, tisztel és úgy tartja, hogy igen szeretnivaló vagyok. Megijedtem és menekülni akartam. Már-már ott tartottam, hogy kikiabálok Evelinnek, de a véletlen szerencse mellém szegődött. Kopogtak az ajtón. Gizella néni hátrébb rándult. Az ajtó nyilt és megjelent Valéria papája, aki közölte, hogy telefonhoz hívnak. Soha jobbkor! Szandra keresett, azt mondta, szeretne meglátogatni. Amikor letettem a kagylót, ijedten meséltem Valériának, mi történt. Mindannyian úgy gondoltuk, jobb, ha nem megyek vissza Evelinhez, hátha Gizella néni megunja a várakozást és eltipeg. De nem ment el, hanem utánam jött. Megállt az ajtóban Valériáéknál és várt. Kiszóltam neki, hogy még visszahívnak, ami persze nem volt igaz, de észbe kaphatott, mert elköszönt. A nagy találkozás után még egyszer pár percre fölhívtam, majd eldobtam mindent, ami ráemlékeztetett. A ruhákat mind továbbadtam vagy kidobtam. Gizella nénis kalandom ezzel lezárult.
Evelinnél az élet nyugodt volt. Majdnem teljesen leszoktam a gyógyszereimről. Nála nem Lenke járt hozzám reggelenként, hanem a lakótelep hivatalos személyi segítője. Amiben kellett, abban segített, aztán elköszönt. A reggelit Evelin készítette el. Gyakran ittunk teás kávét, amit szertartásszerűen töltött ki a csészébe. Ritkábban főzött, mint Cili, de sokkal ízletesebben.
Hétfőnként átmentünk mindnyájan Editékhez bibliai összejövetelre. Olvasgattuk a Márk evangéliumát. Ezeken az összejöveteleken nem volt sok élet, alig mertük kinyitni a szánkat. Mindenki hallgatott, mégis vártam a hétfőt és örültem neki, hogy összeülünk valami miatt.
Egyszer megjelent János azzal a filmes stábbal, akiket fuvarozott, és akik riportokat készítettek a lakótelepen előkkel. Látta, milyen jól érzem magam, s megvitte a hírt mamuséknak. Erre mindketten meglátogattak. Hoztak ezt, azt. Pénzem alig volt, csak szoc. segélyt kaptam. Később az Írónő és a férje is fölkeresett. Az Írónő férje vezérigazgatója a MÉH-nek. Ők adnak munkát Bélának és Editnek. Segítségük abban állt, hogy engem is felvettek a vállalathoz, de hangsúlyozták, hogy csak addig tudnak alkalmazni, amíg az Írónő férje ül az igazgatói székben. Így kezdtem el borítékokat címezgetni, és azokba beletenni a hozzátartozó számlát.
Evelin rajzfilmeket festett, azt hiszem, a MOKÉP-nek. A legkisebb szobájából kialakított műhelyben dolgozott. Egyszer egy csomó festéket adott Csengének.
Evelin mamája nem nézte jó szemmel, hogy a lányánál lakom, bár Evelin közölte vele, hogy csak addig, amíg fel nem vesznek a Macri házba. Mindenképpen oda akartam beköltözni, rettegtem attól a gondolattól, hogy egyszer haza kell jönnöm, ide a nagy csendbe, a falak közé. Megírtam a kívánt kérvényt és elmentem a felvételre, de visszautasítottak. Végig bőgtem, amikor a pszichológussal beszélgettem. Hogy jószándékot mutassanak, beigértek egy egy hónapos próbaidőt márciusra, amiröl teljesen megfeledkeztek.
Ahogy jött a tavasz, Evelin beült az elektromos kocsijába és nagy kirándulásokat tett a környéken. A lakás hideg lett, már nem fűtöttek. Ott maradtam egyedül. Sírdogáltam néha, de vigyáztam, meg ne lássák és megint dühös lettem a világra. Éreztem, lassan innen is menni kell, bár Evelin azt mondta, amíg van segítség, maradhatok.
Lilla néha elvitt sétálni, és megismertem a környéket. Gyönyörű réteket láttam, s az égbolt megint olyan hatalmasra nőtt, amilyen akkor volt, amikor sok éve Szandrával caplattunk föl a falunk végére.
De jó lett volna még maradni! Sajnos, nem lehetett. Lenke úgy érezte, már máshol a helye, másoknak kell beszélni a Bibliáról, és tőlem eltávolodott. A központi személyi segítő új munkahelyet keresett. Haza kellett jönnöm. Most próbálom rendbe hozni a levelezéseimet, azokban mesélgetek magamról.
Lilla hetenként meglátogat. Beszélgetünk és próbál erősíteni. Andrea, aki Lillához hasonlóan a gyülekezetből járt Kutasra segíteni, szintén felkeres olykor-olykor. Szandra és Dóra kiszállt az életemből, helyükre Lilla és Andrea lépett.
Helga és Julcsi újra be-bekukkantanak hozzám. Most minden olyan, mint régen. Közeledik a nyár, megint velünk  lesznek a gyerekek.
De mi történik utána?

1986. jún. 9.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.