Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Minden megváltozott (1988. jún. 30)

1988.06.30

Teljesen megváltozott az életem ebben a félévben. Megváltoztam én magam is.
Gondolkodom, leírjam-e, olyan nehéz elkezdeni. Vissza tudok-e emlékezni a sorrendre? Megpróbálom.
Nagyon hideg volt akkor, január 13-án, pénteken, amikor Kertváraljára indultunk. Papus nem érezte jól magát,  fel se tudott kelni az ágyból. Hallottam a nyögését, ahogy áthaladtunk a konyhán, láttam az áttetsző ajtóüvegen, ahogy az öngyújtójának lángja rövid pillanatra fellobban, de nem köszönt ki. Úgy éreztem, nagyon fáj neki, hogy elmegyek otthonról és nem akart búcsúzkodni. Mindketten azt hittük, hogy ha kicsit jobban lesz, meglátogat és talán visszaáll a 15 évvel korábbi helyzet, amikor az kollégium jellegű intézetben a bejáratot lesve vártam a család látogatását. Nem is fordult meg a fejemben, hogy másképp alakulhatnak a dolgok. Utólag nagyon bánt, hogy az elköszönés elmaradt.
Irén és mamus pörögve tett-vett köröttem. Mintha a csomagokhoz hozzácsapott hátizsák volnék, úgy pakoltak be Irén autójába. Az arcokon semmi érzés, csak bennem a kettősség, a félelem az ismeretlenségtől és a megkönnyebbülés a hosszú magány után.
Hideg volt nagyon, az út mégis gyönyörű, mint gyerekkoromban a téli iskolaszünet végén, amikor vissza kellet térnem a sulipadba. Nem akartam a megérkezésre gondolni, csak a járdák mellett elfutó házakat és fákat figyeltem. A fákat hófehérre meszelte a tél, a legkisebb ágakat is sűrű pelyhek borították. A táj olyan volt, mintha horgolt csipkefüggönyt eresztettek volna le az égből.
Az úton alig szóltunk egymáshoz, legfeljebb a komor idő kapott némi említést. Újra megfogadtam, hogy csendes életet fogok élni, sokat olvasok és minden egyes napom semmiségét lejegyzem. Így érkeztünk meg arra a helyre, ami életemnek talán az utolsó állomása.  Az épület kapujában kíváncsian néztem szét. A kopár bokrok és fák mögött jelentéktelennek láttam a házakat. A tárt kapun betérve egy fiút vettem észre, amint havat lapátolt.
Mamus és Irén bementek a főbejáraton. Pár perc múlva a főnővérrel tértek vissza, aki mosolyogva üdvözölt. Mamus beemelt a kocsimba, és a lapátoló fiúval, Hubával, felcipeltek néhány lépcsőfokon. Na, gondoltam, nem lesz nehéz a fogadalmaimat itt megtartani, mert kijárni ilyen körülmények között aligha fogok sűrűn. Az ajtóban elém szaladt két hatalmas kutya, és nagy megrökönyödésemre belenyaltak az arcomba. Bevonultunk a főnővér irodájába, a kutyák leheveredtek mellém a földre. A főmadám, ahogy (később megtudva) a fiúk elnevezték, kérdezett egy-két hülyeséget nyájasan, a válaszra nem figyelve, majd rátért arra, szeretem-e a kutyákat. Tudtam, hogy egy ilyen kérdésre csak igennel felelhetek, és minden mindegy alapon igent mondtam. A formaságok elintézése után kiderült, hogy nem találják a szobám kulcsát. Amíg előkerítették a társalgóban kellett várakoznom. Mamusék hamar magamra hagytak. Mamus sietett haza papushoz, Irénnek meg dolga volt, bár ő úgysem maradt volna velem.
A társalgóban egy-két idős ember lézengett, kíváncsian figyeltek, de senki sem szólt hozzám. Egyszer csak nem bírtam tovább, elkezdtek potyogni a könnyeim. Valaki egy sarokból megszólalt, hogy ne sírjak, egyébként senkit sem érdekelt. Jöttek-mentek mellettem, sóhajtoztak és nyögdécseltek. - Miért nem kutyának születtem? - gondoltam.
Jó sokára egy elég határozott nővér megragadott, és betolt a szobámba, aminek időközben megtalálták  a kulcsát. Kirámolták a ruháimat a táskákból és betették az éjjeliszekrényembe. A szobában maradtam. Örültem, hogy egyedül lehetek.
Később az ebédnél valakitől megtudtam, hogy van még két épület, egyikben értelmi sérültek laknak, másikban mozgáskorlátozottak. Neveket is említettek, így derült ki, hogy Berta is itt lakik, akit gyerekkoromból ismerek. Talán a főnővér kérdezgette, hogy hallottak-e rólam, később se tudtam meg. Berta délután meglátogatott. Innentől egy héten át majdnem minden délután beszélgettünk. Elmondta, kik laknak a többi épületben, és felidéztünk közös emlékeket. Egyik délután átjött hozzám Betti és Tibor, hogy megismerjenek. A hírem terjedt, és kíváncsiak lettek rám sokan. Közben kaptam szobatársat, akit Lujzának hívtak. Idősebb volt és szörnyen kétszínű. Általában nyájaskodott, de néha rájött a mérgelődés, s teljesen kifordult önmagából. Ilyenkor azért szidott, mert társalgót csinálok a szobából, szóltam is az ismerkedőknek, ne jöjjenek gyakran. Elhatároztam, hogy inkább reggeltől estig az ebédlőben fogok ülni. Így is tettem. Egy este nagy meglepetés ért. Réka toppant be, váratlanul. Alig ismertem rá. Rég elmúltak azok az ifjú évek, amikor nagy barátnők voltunk. Két fia van, és a férjétől szeretne elválni. Beszélgettünk, és megígérte, hogy megpróbál még meglátogatni.
Egyszer Irénék is eljöttek. Tőlük tudtam meg, hogy papus nagyon rosszul van. Azt hittem, csak a szokásos láz és a téli depresszió, ami a tavasz közeledtével elmúlik.
Egy éjjel nagy nyüzsgésre ébredtem. Gondoltam, valaki rosszul lett. Reggel tudtam meg, mi történt. A B épületben öngyilkos lett az egyik lakó  Délelőtt volt egy olyan sejtésem, hogy áttesznek a helyére. Tudtam, amint üres hely lesz a B vagy a C épületben, áthelyeznek oda. Az A-ban időseket ápoltak. Kértem a főmadámot, még hadd maradjak pár napig, hiszen túlságosan megrendített a haláleset. - Természetesen – felelte, és eltűnt. Délben mégis azzal az utasítással álltak elém a nővérek, hogy költöznöm kell. Hiába kérleltem őket, hogy legalább egy napot várjunk, nem hallgatott rám senki. A kutyás főmadámot meg nem lehetett sehol sem utolérni. Délutánra új helyemre kerültem, egy olyan ágyhoz, amire borzadállyal néztem. Este oda ágyaztak nekem, ahol reggel az öngyilkos nőt találták. A B-ben a legtöbb szoba két ágyas, ilyenbe kerültem én is. Rozi lett a szobatársam, egy cigány lány, akinek a lábai azért bénultak le, mert az élettársa féltékenységből hátba szúrta. Rozinak van egy vagy két gyereke, pontosan nem tudni, hány, mert, mindig mást mond. Eleinte furcsa volt, hogy a kezein tetoválás látszik, de már megszoktam. A stílusát viszont máig sem sikerült megszokni.
Az első este sokáig ébren maradtam. Bertával beszélgettünk. Megtudtam, hogy Rozi miatt kellett hirtelen átköltöznöm, ugyanis félt az öngyilkos nő szellemétől. A későbbiekben is gyakran képzelődött. Előfordult, hogy reggel azt kérdezte, nem vettem-e valamit észre, mert a szekrényajtón új karcolásokat fedezett fel, ami szerinte szellemektől származhatott. Ilyenkor este gyertyát égetett, ezzel űzte el a hívatlan látogatókat.
Bertával később is gyakran cseverésztünk. Berta az élettársával, Tihamérral lakik, akivel macska-egér kapcsolatban vannak, Mindketten erősen iszogatnak. Berta tagadja, pedig el nem lehet titkolni, annyira látszik rajta. Nem bírja a bezártságot alkohol nélkül, hajtogatja gyakran, ilyenkor arra gondolok, mit szóljak én a hátam mögötti 15 évről, amit végig egy szobában töltöttem.
Másnap nem tudtam hova menjek. Nem ismertem senkit és a szobámban maradtam. Rozi stílusa nyomasztott, egyre feszültebb lettem tőle. Zavaromban néha leejtettem valamit. Rozi felvette, de hozzáfűzte, hogy más nem tenné meg ingyen. Aztán estére kikelt magából. Elkezdett kiabálni velem, a folyosó visszhangzott tőle. Azt ordibálta, ő bizony nem lesz a csicskásom, mit képzelek, és illene legalább egy százast adnom neki, meg ilyesmi. Elbőgtem magam. Eliza, az éjszakás nővér meghallotta, bejött lecsillapítani őt, de nem lehetett. Eliza azt javasolta, menjek inkább a társalgóba. Pár percig üldögéltem csak ott kisírt szemekkel, amikor láttam, hogy újra felém tart. Azt mondta, a fiúk azt üzenik, menjek az ő szobájukba tévézni. Sejtelmem se volt, miféle fiúk, de jólesett a figyelmességük és beleegyeztem. Ettől kezdve minden napomat az ő társaságukban töltöttem. Legjobban Lukács vett pártfogásába. Reggelit, vacsorát készített nekem elmosta az evőeszközömet, megtisztította a szemüvegemet. Lukács figyelt arra is, hogy Rozi ne kegyetlenkedjen.
Rozi látva a helyzetet később bocsánatot kért, de a csekély pénzemre azért igényt tartott.
A MÉH rendes volt. Havonta küldte a fizetésemet, mintha dolgoznék. Munkát nem tudtak biztosítani a távolság miatt.
Mindennap Lukács és Csinos szobájában üldögéltem. Csinos 60 felé jár, Lukács a 43-at tapossa. Úgy bántak velem, mint ábrándos leánykával. Lukács paraszti családból származik, rajong a nótáért és puli kutyát tart a szobájában. A kutyus az ajtó mögött van. Csinos úriemberféle, mindig kölni illatú, ezért lett Csinos a neve. Lukáccsal ellentétben erősen kommunista beállítottságú. Fiatalos, és nagy nőfaló.
Egyik nap Lukács levelet kapott NSZK-ból a régi gyógytornászától, aki elhatározta, hogy segíteni szeretne a magyar mozgássérülteken. Miután férjhez ment külföldön, újra felvette a kapcsolatot a régi balesetesekkel. NSZK-ban olyan kórházban talált munkát, ahonnan elhozhatta az ott leselejtezett, de még használható elektromos kocsikat. Lukács írt neki rólam, kért tőle nekem is egy kerekesszéket. Anne és Tina, a barátnője eljöttek meglátogatni bennünket. Anne egész jól beszélt magyarul, Tina nem. Megígérték, hogy küldenek kocsit. Amire vágytam, egycsapásra teljesült, a kisujjamat se kellett mozdítanom érte. A kocsit egy hónapon belül megkaptam. Lukács hozta el valamilyen lerakatból.
Első próbálkozásom ijesztő volt. Nekicsapódtam a falnak, belehajtottam a vízelvezetőbe az udvaron, Lukács kiabált velem, milyen hülye vagyok, de végül úgy megszoktam, hogy akár krosszozhatnék is.
Felfedeztem, milyen érzés önállóan helyet változtatni. Fantasztikus! Mivel egyre kevesebbet voltam Lukács szobájában, inkább tekertem, elszoktam a fiúktól. Vakmerő lettem, és Dalmával kettesben tepertünk ide-oda. Rengeteget röhögtünk.
Az otthon történő eseményekről csak Iréntől tudtam, aki hol egyedül, hol a gyerekekkel meglátogatott. Csengével buzgón leveleztünk, de a sorok közül nem olvastam ki papus tragédiáját, inkább csak beleképzeltem. Gyakran volt humoros, kedves, poénos.
Hetenként ajándékot kaptam tőle, amit porciónak nevezett el. Az apró zacskó finomabbnál finomabb külföldi csokikat, rágókat, cukrokat tartalmazott, mellékelve kis képekkel. A porcióról átvételi nyilatkozatot kellett aláírnom. Ha csak Irén jött hozzám, vele küldte el
Míg én magamra találtam, szegény papus állapota súlyosbodott. Kórházba került, ott megállapították, hogy tüdődaganata van. Borzalmas! Mindig olyan távol álltunk egymástól! Miért is? Nem tudom. Pedig hiszem, hogy szeretett. Papusról a legszomorúbb híreket hozták. Mamus ápolta otthon, egy percre se hagyhatta magára, így meg se tudott látogatni hónapokon át. Haza akartam menni, hogy találkozzak velük, de nem ez volt megírva a nagy könyvben. Közeledett a húsvét. Azonban ekkor egy este Eliza rosszul emelt be az ágyamba, és a lábam alám fordult, Nagyon fájt. Inci, az egyik nővér azt mondta, megrándult, és kenegetni kezdték. Másnap, pénteken  fájó lábbal ültem  ki a kerekesembe. Senki se hitte, hogy el van törve. Úgy volt, hogy délután Irén hazavisz, állítólag papus nagyon várt. Amikor meglátta mi a bajom, elvitt röntgenre. Kiderült, hogy eltört a lábam. Mentőt hívtak, és beszállítottak az ügyeletes kórházba.
Végig begipszelték a lábamat, azt mondták 6 hét a gyógyulás ideje, addig ne virgonckodjak. Az orvosoknak azt adtam be, hogy tekerés közben nekimentem a falnak. Nem akartam beárulni Elizát mert őt tartom a legjobb nővérnek. Igaz, konyakból töménytelen mennyiséget föl tud hajtani, de egyedül ő ereszkedik le hozzánk. Eliza itat mindenkit, engem is. Soha nem bírtam felhajtani annyit, amennyit a poharamba öntött. Ha ő az éjszakás, úgy készülök, hogy a kis vizes üvegem, amit magammal hordok, üres legyen, az asztal mögött abba öntögetem a piát. Ha Eliza észrevenné, előtte kéne felhajtanom a konyakot. Igyekszem szemfüles lenni, s kihasználom azokat a pillanatokat, amikor elfordul. A konyak aztán a mosdóba kerül, véresen titokban löttyintem ki. Mindemellett Elizát szeretem.
A balesetiből János és Irén vitt vissza Kertváraljára, úgy este 10 körül. Hordágyon vártam meg őket, a folyosón, a fal mellett. Irénék segítőbbek lettek és nem tették a szokásos megjegyzéseiket, ahogy azelőtt, amikor a családban éltem. Ha Irén meglátogatott, főleg papusról beszélt. Tudtam, hogy egyre szörnyűbb az állapota. Irén gyakran mondta, hogy papus nagyon szeretne látni, ezek a hírek megrendítettek.
A húsvétot a lábtörés miatt Kertváralján töltöttem, teljesen magamba roskadva. Hétfőn meglocsoltak a fiúk, én meg sírdogáltam, hogy miért nem találkozhatok még egyszer papussal. Szerettem volna visszafordítani az időt. Soha nem beszélgettünk, ezt már nem lehet pótolni.
János pár nap múlva hozott egy vascsövet, ezzel megcsinálta a kocsimat úgy, hogy nyújtott lábbal is tudtam benne ülni. Kiültem hamar, nem bírtam a szobában maradni Rozi társaságában.
Kb. 2 hét múlva, egy este beállított János, tőle tudtam meg, hogy papus végleg elment. Nem látta soha, milyen helyre kerültem, én se láttam őt súlyos betegen. A temetésre hazavittek. Papust felravatalozva láttam viszont. Úgy feküdt, mintha aludna, hihetetlen volt, hogy nem mozdul, nem gyújt rá, nem hallom a hangját. Nem tudom leírni mit éreztem. Miért is nem volt köztünk meleg szülő-gyerek kapcsolat, hisz mindketten sokat szenvedtünk. Sírtam. Szörnyű volt látni, ahogyan leeresztették a földbe, és homokot szórtak rá. Április 15-e volt.
Papus 13-án hagyott el minket és 15-én pénteken került a föld mélyébe. Mesélték, hogy már enni se bírt, és ki tudja, akadtak-e percei, amikor teljes értelménél volt. Mamus és Polli néni felváltva virrasztottak mellette, és imádkoztak érte.
Mamus egyedül maradt.
Két nappal a temetés után visszavittek Kertváraljára. Minden újra és úgy zajlott, ahogyan azelőtt, csak ettől kezdve mamus is meglátogatott Irénnel hetenként. Fekete ruhában majdnem kétszer idősebbnek látszott, mint amennyi valójában. Mamussal arcát fáradtan láttam viszont a temetésen. Papus betegsége miatt abbahagyta a takarítást a jobb módú családoknál. Volt, akitől 15 év után köszönt el.
A Búcsúra, ami a családban olyan, mint egy ünnep, hazajöttem. Azóta itthon vagyok. A lábamról nemrég szedték le a gipszet, lassan forrt össze a csontom.
Nem tudom, mikor megyek vissza Kertváraljára. Most jó itthon. Persze csak rövid ideig. A telet nem bírnám. A madaraim már nem számíthatnak rám.
A szoc. lágerben, ahogy a fiúk nevezik, meghatározott rendben élünk. Reggel ébresztés, öltözködés, reggeli. Délelőtt pakolászás, takarítás. Ebéd után kimegyek a boltba, vagy a többieknek segítek főként levelet írni, és mivel mindenki igényli a beszélgetést. Igyekszem velük szót váltani. Tapasztaltam, mekkora szüksége van az embereknek a meghallgatásra.
Télen gyakran beültem a fürdőszobába, olvastam és leveleket írtam. Húztak is vele rendesen, de nem érdekelt, nekem a fürdő volt a belső szobám. Rozival gyötrelem együtt lakni, nem hallok másról, csak a szellemekről és arról, mi lesz vele, ha a párja kiszabadul a börtönből, ahova a késelés miatt került. Rendesen ki is használ. Igyekszik minél több pénzt kikönyörögni tőlem, hogy húsokat vásároljon és pazar lakomákat csináljon magának, vagy színes szalagokat, csatokat vegyen a hajába. Inkább a fürdő. Sose gondoltam, hogy egy fürdőszoba meghitt is lehet.
A tévénézésről teljesen leszoktam. Mintha nem is volna televízió.
Nincs időm, ez újdonság számomra. Valakinek mindig szüksége van rám. Akad, akit vigasztalok, akit meg kell nevettetni, mert egész nap keserűnek láttam, és sokaknak bevásárolok.
Este, amikor bevonulnak a szobájukba, vagy, ha nem hív senki, befészkelem magam a fürdőbe.
Megint elkezdtem olvasni a Bibliát. A család megrökönyödve hallgat, legfeljebb mamus int, hogy be ne hálózzanak valamilyen szektások.
Furcsa az élet papus nélkül. Folyton azt képzelem, hogy a következő percben kilép a szobából, vagy befordul az utcáról az udvarra. Szinte látom magam előtt. Furcsa az is, hogy felhangosíthatom a magnót. Most minden egészen más, de nem jobb.
Irénék gyakran vannak nálunk. Csenge 12 éves, Szabi meg 9. Nem üldözünk már sárkányokat és ném szabadítunk ki királylányokat. Június elején Görögországban üdültek.
Zsolték ritkábban jönnek, de most itt voltak egy hétig. Oli elszokott tőlem, idegen lettem számára.
Helga és Julcsi benéznek. Lilláról keveset tudok. Áprilisban kisfia született, Márton. Lilla mamája kétszer meglátogatott, ez jólesett. Szerintem el fogok szakadni tőlük teljesen, ahogy mindenkitől elszakadtam eddig. Réka se jött többé.
Végre kevesebb gyógyszert szedek,
Január 13-a, péntek. Ez volt az a nap, amikor az életem gyökeresen megváltozott. Ez volt az a nap, amikor papus úgy esett ágynak, hogy többé nem kelt föl. Azon a zord téli napon megfogadtam, hogy csöndes leszek és csöndemet rendszeresen feljegyzem abba, a zöld, kockás füzetbe, amelyet magammal vittem a hatalmas ismeretlenségbe, és amelybe azóta mégse került egyetlen betű sem.
Visszagondolva, jobban látom magamat, mert az új ismerősök új tükröt tartottak elém..
Sokszor kérdeztem, miért élek. Egy tavaszi délután érteni kezdtem. Záporeső kopogtatta a B. és a C. épület közti udvart. Amikor elállt, kirobogtam a friss illatú kertbe. Ekkor megláttam egy szivárványt. Úgy ívelt fölöttem, mintha kupola volna. Megláttam, megálltam és boldogság járt át. A szivárványt mindig megcsodálja az ember. Nekem ott, akkor az jutott az eszembe, hogy a legjobb dolog az életben, ha szükség van ránk.

1988. jún. 30.

 

Kép

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.