Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy életre szóló nagy találkozás (1989. máj. 24.)

1989.05.24

Tudod Mr. Hollis, az élet furcsa, kiszámíthatatlan és játékos. Nincs mit tenni, csak figyelni, amint a pálcájával, mint jó karmester int, s mi annak lendületére éljük az életet. Mi emberek vagyunk a kórus, és ti csodálkozó, nagy barna szemekkel nézitek ügyetlenkedéseinket. Jó lett volna erről beszélgetni kicsit, ugye, jó lett volna? Sajnálom, hogy nem találkoztunk előbb és soha többé nem is fogjuk egymást látni. Pedig mennyire tetszett, ahogy odaszaladtál hozzám és megnyaltad a kezemet! Nagyon tetszett, ahogy futkostál, cikáztál virgoncan, szabadon, mint a madár odafönt az égen. Nézelődtem, kihez tartozol, de csak akkor jöttem rá, amikor meghallottam hogy szólítanak. Ez igen! Mr. Hollis! Ostoba voltam, mert nem jöttem rá, pedig a ruhád foltos volt, ami bizony rangot jelent. De azért időben kapcsoltam, és nyilvánvalóvá vált számomra, mekkora színésszel hozott össze a sors. Csak szerénységed miatt bizonytalankodtam. Igenis, nyugodtan dicsekedj el azzal, hogy a 101 kiskutya egyike vagy, ez tény! Láttam hóbortos ugrándozásaidat és én is a neveden szólítottalak. Mr. Hollis! Odaszaladtál hozzám, fürgén, ficánkolva. Erre a mozzanatra sokáig emlékezni fogok. Micsoda nap volt! Nem is vártam. Közömbösen gondoltam rá még tegnap is, más terveket szövögettem. Hajnalban viszont annyira nyilvánvalóan éreztem, mi vár rám, hogy kiment az álom a szememből. Később újra elaludtam, de hamarosan kelni kellett. Hilda segítségével készültem el fél 9-re. Tibor szobájában gyűltünk össze. Benedek, Betti, meg én. Kornél már jó ideje nincs velünk, kórházba került a felfekvési sebe miatt. Operálni fogják, egyelőre nem tudjuk, mikor. Kornél nagyot nőtt a szememben, mert leszokott az italról, épp itt, ahol mindenki inkább rászokik. Kornélt most a nagy városban, a kórházban egyelőre csak kezelik. Panna szinte minden nap meglátogatja, én meg telefonon hívogatom úgy 3-4 naponként. Amíg a nővéri szobában a kapcsolásra várok, van időm töprengeni. A telefonos hölgy már jól ismeri a hangomat, és sose számolja fel nekem a hívásokat. Nehéz volt megszokni Kornél nélkül, helyét a tréfálkozásban átvette Tibor és Lukács.
Jelenleg csak Tibor lakja a szobát.
Negyed 10-kor indultunk a Nizzával. Benedek szervezett meg mindent, én azt sem sejtettem, hova megyünk. Már tartották a megnyitót, mire megérkeztünk. A hotelben liftbe szálltunk és fölrepültünk az ötödik emeletre, ahol egy asztalon prospektusokat találtunk. Ebből tudtam meg a részleteket. ART 89 címmel kulturális fesztivál kezdődött hátrányokkal küzdő embereknek. Ennek programjain veszünk részt. Ma tartották a megnyitót, és a képzőművészeti pályázat eredményhirdetését, amelyre Benedek névre szóló meghívót kapott. Ebből azt remélte, hogy díjat is nyer. A nap tulajdonképpen mindnyájunknak jót ígért, Benedeknek főleg.
Liftes busszal vittek fel minket a Várba, a kiállításra. Felszálltam rá, és megláttam Annet. Tényleg kicsi a világ! Anne egy távoli országból, én meg Kertváraljáról.
Első utunk a bazársorhoz vezetett. Untam. Aztán elmentünk enni. Szendvicset 20 Ft-ért, és Cola-t 60-ért. Te jó ég! Ekkor láttalak meg, és ekkor futottál felém! Kis idő múlva hallottam a nevedet Mr. Hollis. Megettem a kiflimet, és odacsámborogtam hozzád.. Kicsit meglepődtem, amikor nyalogatni kezdtél, na de a nagy rokonszenv ugye alig legyőzhető? Ostobán hátráltam, bocsánat. Sajnos menni kellett tovább. Tudod, a többiek… A Várban megnéztem a munkásmozgalmi kiállítást. Ez ürügy volt a bóvlit vásárolgató társaságtól való különválásra. Néztem a tárlatot, mintha értenék a festészethez. Szembe jött velem két angol férfi. Csodálkoztam, mennyit tudnak egy-egy képről beszélni.
Ezután nem sokkal kezdődött a díjkiosztás. Benedek neve nem hangzott el. A végén tömeg. Iszonyú! Honnan került elő ennyi ember? Ki tudja! Visszamasíroztam hozzád Mr. Hollins. Nem találtalak. Kimentem az oldalkapun. Pici terasz a Várban. Lefelé lépcsők. Kezemben volt egy könyv, leejtettem. Szóltam egy arra járó kövér hölgynek, csak nézett érthetetlenül, mint én a kiállítást. Aztán kacagni kezdett. Azért én ilyet nem tettem. Megsimogatott, és a társa a kezembe nyomott néhány mentolos cukrot. Azt hitték koldulok. Vártam. Jött egy fiú, meg egy lány. Megkérdeztem, magyarok-e, ők meg ezen csodálkoztak. De a könyvet felvették. Visszamentem a kapun, és észrevettem egy asztalt. Rajta könyvek. Az asztal alatt megláttalak. Szólni akartam, de az asztal fölött két arc hajolt ki. Hátul ültek, így nem vettem észre őket előbb. A gazdáid voltak. Hát jô. Láttam, a gazdik fontosabbak, mint egy szuper szimpi idegen. Bár fájt, de meg kellett értenem. Továbbmasíroztam lehajtott fejjel. Nem sikerült fagyit se venni, pedig ez nálam nagyon fontos. Találkoztam Bélával, azt mondta, már keresnek. Dacolva a hírrel még bekukkantottam az ART kiállításra, ne menjek úgy haza, hogy meg se néztem. A tömeg eltűnt. A festmények közül csak egy, a legnagyobb maradt meg emlékként bennem: A hajnal. Színárnyalatok, buborékok. Fantasztikus volt. Ezeket a festményeket mozgássérültek festették. Már messziről hívtak.
A Nizza elindult velünk. Szevasz várkaland, szia Mr. Hollis! Ennyi volt.
Itthon leszálláskor Benedek előtt lezuhant a rámpának használt ajtó. Az élete hajszálon múlott. A buszvezető látva az ajtó csúszását visszarántotta őt a Nizzába. Jó hogy a háta mögé állt, és fogta a kocsiját. Az ajtó Hilda lábára esett. Arcára azonnal kiült a fájdalom. A látvány szörnyű volt. Majdnem tragédiával végződött a szép nap.
Panna fél 10-kor jött fel, és 11-ig beszélgettünk.
Nem álmodtam rólad Mr. Hollis, csak álmodoztam. 

1989. máj. 23-24.

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.